Jó lenne úgy írni a hosztelben eltöltött napokról, mint egy lezárt történetről, de sajnos előfordulhat, hogy még vissza kell térnem valamelyikbe. 25 nap vándorélet után egyelőre csak szeptember hónapra sikerült szobát találnom. Augusztus 9-től szeptember 3-ig nyolcvanvalahány szobatársam volt 6-10-14 fős szobákban. Volt olyan hét, hogy minden nap új szobába kellett költöznöm, volt hogy a suliban éjszakáztam, mert nem volt szabad ágy a városban.

Az első szobatársaim mintha a Romain Gavras féle Justice klipből léptek volna elő. Félelmetes volt, de végül 3 nap után kirakták őket. Egyik éjjel arra ébredtem, hogy vagy húszan akarják meglincselni őket a folyosón, mert előző hajnalban buliból hazaérve bementek mások szobáiba, és lefilmezték, ahogy az alvó emberekkel viccelődnek. Engem igazából csak a röhögés zavart… A franciák után jött az olasz hullám, akik kivétel nélkül mind nyögnek, nyüszítenek, nyivákolnak vagy sírnak álmukban. Én nem értem mi folyik ott! Egyszer mondjuk én is olyan hangosan felordítottam álmomban, hogy mindenki felébredt a szobában. Távozott a feszültség.

Szépíteni nincs is mit: a hosztelélet nagyon praktikus, ha turista vagy, ha városnézni jössz, és ha este csak beesel az ágyba. Ha csak egy hátizsákod van, és ha előre tudod, hogy meddig maradsz. Pont úgy, ahogy régen én is sokat csináltam.

Ha viszont nagy csomaggal mindennap költözni kell, néha több kilométerre, ha úgy húzod fel az ágyneműt, hogy tudod, másnap megint le kell szedni, ha reggel 9-re suliba kell járnod, és “otthon” házit kell csinálnod, és az őrült lakáshelyzet miatt közben esélyed sincs kikerülni onnan…hát az el tudja venni a kedvedet.

(Az említett klipet csak akkor nézd meg, ha nem bánod, hogy soha nem fogod kiverni a fejedből!)